Valca Ultra 2018

...avagy hogyan éltem meg az első Ultra Beastemet...

Szombat reggel van, 4:20-kor csörög az óra, kint még sötétség. Már előző este alig bírtam elaludni az izgalomtól. A cuccok nagy része már összekészítve. 6 előtt valamivel érünk a helyszínre. Regisztrációs csomag átvétel, depós szatyor elhelyezése, gyors mosdó, majd rajthoz álltunk. Kissé félve, de izgatottan. Fogalmam nem volt mire számítsak, nem tudtam, hogy fogom ezt bírni, csak annyit tudtam, hogy megteszek majd minden tőlem telhetőt a siker érdekében és igyekszem kizárni mindenféle negatív gondolatot. Ez volt életem első ilyen hosszúságú versenye. Két trifecta hétvégével és egy 55 km-es teljesítmény túrával a hátam mögött vágtam neki.

A verseny egyik nehézségét az jelentette számomra, hogy szintidőkkel korlátozták a teljesítésre szánt időt. Az első 24 km-t 5:30-on belül kellett teljesíteni, a második checkpointot pedig a verseny vége előtt 3 km-el helyezték el, itt 13 órán belül kellett elhaladni. Szerencsémre mindkettő simán meglett. Három kört kellett összesen megtenni, az első volt a leghosszabb, ezután jött a depó, ahol lehetett kicsit pihenni, frissíteni, majd egyre rövidültek a körök.

Az első kör jól ment, igyekeztem minél többet futni, de azért tartalékoltam a későbbiekre. Az akadályok szerintem nem voltak annyira vészesek, néha úgy éreztem ilyen szempontból megkíméltek a szervezők. A sok futás közben néha kimondottan felüdülés volt egy-egy akadály. Az emelkedőkön többnyire sétáltam, de lefele amennyire csak tudtam futottam. Nagy megkönnyebbülés volt beérni az első depóba időben, pihentem egy kicsit, ettem, wc, aztán mentem is tovább. Végülis eddig olyan volt mint egy sima beast, a java csak azután jött. Egyből a depó után jött egy a szokásosnál kétszer hosszabb olympus, ami sikerült, csak a térdemet picit jobban megviselte. Jött egy zsákfelhúzás, ahol meglepetésemre a szokásosnál jóval többen burpeeztek. A második körben egyébként nem éreztem sokkal nagyobb fáradtságot, mint az elsőnél. Néhány emberrel többször is összefutottam és felváltva előzgettük egymást.

Érdekes élmény volt, hogy sokszor megfeledkeztem mindenféle fájdalmamról és csak annyit éreztem, hogy futok egy gyönyörű erdőben az árnyas fák között és vitt a lábam előre. A második és a harmadik kör elején volt twister, ami egyszer sem sikerült. Viszont volt több akadály, amiken az első és második kör elején és végén is áthaladtunk. A második depóba nem töltöttem túl sok időt, annak ellenére, hogy sejtettem, időben vagyok. Egy gyors banán, wc, némi aszalt gyümi, zsák töltés és mentem tovább. Összesen ha jól tudom 9 frissítőpont volt a pályán, ami szerintem bőven elég volt, szinte még sok is, volt hogy csak azért töltöttem újra, hogy nehogy véletlen kifogyjak, de előfordult, hogy meg sem álltam.

Számomra a neheze a harmadik körnél jött. Nehéz volt elkezdeni az új kört, de engem baromira hajtott, hogy tudtam mindjárt itt a vége, még ha ez kb 6-7 km-t jelentett. Tudtam, hogy ezt már fél lábon is kibírom. Ahogy egyre közeledett a célvonal, úgy éreztem egyre több az erőm.

Jöttek a pletykák, hogy a tetején ott a következő checkpoint...de még egy kicsit arrébb volt végül. Jött ismét a rendkívül hosszú szögesdrót, több mint 100 m hegynek felfele, ezt a bőröm szenvedte meg leginkább. Végül 12 óra körül haladtam át az ellenőrző ponton (13 óra volt a szintidő). Itt már tudtam, hogy megvan és tudtam, hogy közel a vége és futottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Egyszerűen csak jól esett futni. Kizártam mindenféle fájdalmat, nem foglalkoztam vele. Elhitettem az agyammal, hogy nincs fájdalom, menni kell tovább.

Az utolsó néhány km-en még várt egy két meglepetés, volt itt minden, ami eddig kimaradt. Először át kellett sétálni a tavon, majd visszaúszni, Z fal csurom vizesen...patakban séta, patakban szögesdrót, vizesen dárda, majd vizesen kötélmászás és az utolsó palánk, ami után ott várt a narancssárgán lobogó tűz. A sötétben célba érés egyik előnye (vagy az egyetlen), hogy sokkal látványosabb a tűz. Negyed 8 körül volt, sokan már fejlámpával haladtak tovább, de szerencsére nekem még nem kellett.

Izgultam az elején, megfordult a fejemben, hogy mivan, ha nem sikerül. Készültem rá, de nem voltam benne biztos, hogy eleget. Ennek ellenére nem volt olyan mélypontom, amikor azt éreztem, hogy nem bírom tovább. Fogalmam nincs, hogy ez minek köszönhető. (Nyilván kell egy edzettségi szint, de azt gondolom az utóbbi időben olvasott könyvek is sokat segítettek) Egyszerűen csak mentem és tettem, amit kell. Ha úgy éreztem nagyon fáj próbáltam másra gondolni. A lejtőkön nagyon jókat futottam, néha még a hideg is kirázott, annyira élveztem. A második körben egyszer csak az tűnt fel, hogy dalszövegek mennek a fejemben. Már egy bizonyos fáradtsági szint után talán jobb ilyen nagyon egyszerű dolgokkal megtölteni a fejünket. Egyrészt nem kell világmegváltó gondolatokra energiát pazarolni, másrészt pedig így néha azon kaptam magam, hogy tényleg minden másról megfeledkeztem, a lábam pedig robot üzemmódba kapcsolt és csak vitt tovább. Nekem hatalmas löketet ad, ha tudom, közel a vége. Az utolsó 3 km-n már tényleg nem éreztem fájdalmat, csak futottam. Minden mindegy alapon az utolsó energiamorzsáimat összekaparva szaladtam előre. Még úszni is kimondottan jól esett.

A frissítés is valahogy pont jól sikerült, pedig nem szenteltem neki olyan extra nagy figyelmet. Ettem valamit, amikor úgy éreztem kéne és mindig volt a zsákomban víz. Azt éreztem, hogy mindig volt elég energiám, néha még több is, mint hittem volna.

12:50-el értem célba. Lehetett volna jobb is, lehet, hogy az első körnél még több volt bennem, de azt gondolom elsőre bőven jó és jövőre tudni fogom, mire számítsak.

Képek forrása: Spartan Race Slovakia