Spartan Európa Bajnokság 2023 Andorra

Két hete azt gondoltam Szlovéniában, a sísáncokra való felfutás közben, hogy ennél nehezebb már nem jöhet, nagy tanulsága a történetnek: soha ne gondold, hogy nincs rosszabb!

Ez a hegy most csúnyán összerágott és kiköpott.

Na de ne szaladjunk ennyire előre. Szerda kora délután már a spanyol tengerparton sangríáztunk, majd bérelt kocsinkba pattantunk, hogy részt vegyünk a Spartan Európabajnokságon, melynek idén a csodálatos Andorra adott otthont. Bevallom a Spartan előtt nem sokat tudtam az országról, a Spartanos korszakom alatt is leginkább annyit, hogy messze van és nagyon magas hegyei vannak. Csütörtök reggel elkezdtük felfedezni a környéket, bejártuk a fesztiválterület egy részét majd néhány perc autózás után egy tó felé vettük az irányt, gondoltuk ideje lenne egy kis átmozgató futásnak, közben pedig néhány akadállyal is összefutottunk.

Másnap reggel a szállásunk körül magasodó hegyekből semmit nem láttunk, tejfehér köd borított mindent, amit később eső váltott föl, gyorsan vissza is feküdtünk kicsit. Amilyen gyorsan jött az eső, olyan gyorsan el is ment, el tudtunk indulni egy kinézett kilátó pont irányába. Akklimatizációs túraként kb 2700 m-re sétáltunk fel, a Pic Blanc-ra, ahonnan valami egészen fantasztikus kilátás tárult elénk, azt gondolom soha nem lehet megunni a hegyek látványát.

Térjünk is a lényegre, szombat reggel, VERSENY NAP.

Ahogy a rajthoz menet nagy bölcsen megfejtettük, előtte és utána nagyon jó, csak közbe rohadt sz*r. Ez pont így volt ma is.

Imádtam a rajthangulatot, néhány közös fotó a csapattársakkal, alapos bemelegítés majd -1-dik akadályként átkeltünk az első palánkon és átbújtunk az első szögesdrót alatt, hogy a rajtvonalhoz állhassunk. Nagyobb versenyeken minden egyes rajt Spartan Phil motivációs beszédével indul, ami segít kicsit átszellemülni, átélni a spártaiak hangulatát, ha eddig nem sikerült volna.

Ha egy szóval kéne jellemeznek a pályát, azt mondanám, hogy végtelen felfelék és sziklás, meredek lefelék.

Az 1600 méteren fekvő Encamp központjából rajtoltunk, kb 500 m-es sík szakasszal indult a pálya, itt mindenki sprintelt ahogy tudott, átkeltünk az OUT akadályon, majd irány hegynek fel, kb. 3 km-en keresztül, néha négykézláb, néha csak vánszorogva, próbálva nem nagyon lemaradni, de sajnos a pulzusom nem mindig engedett tartani a tempót az előttem haladókkal. Mondanám, hogy a látvány kárpótolt mindenért, de inkább jöttem volna fel felvonóval :D.

Megjelentek az akadályok, egyensúly, lajhár, slackline, szögesdrót hegynek felfele, majd ismét tovább hegynek föl. Egy EB-n az akadályok mindig kicsit nehezebbek, magasabbak, hosszabbak, viszont ezúttal engem a végtelen felfelék törtek meg, de nagyon. Burpee itt már nem volt, büntető feladatként egy penalty loop-ot kellett teljesíteni, ami egy 100-200 m-es kört jelentett, amihez nehezítésként kaptunk a nyakunkba egy láncot, vödröt vagy farönköt.

A szintrajz alapján 15 km környékén értünk (volna) fel a csúcsra, ahonnan már csak lefelé következett, nagyon vártam ezt a pontot, de valahogy olyan érzés volt, hogy soha nem fogy el a hegy. A lefeléken próbáltam felzárkózni kicsit, de sokszor annyira meredek és sziklás volt az út, hogy annak is örültem, hogy egyben maradt a lábam. A pálya vége felé közeledve elértünk egy tóhoz, ide bezsúfoltak jó néhány akadályt és itt már összetalálkoztunk az ultrásokkal, open sprintesekkel is, mi okozott kisebb káoszt az akadályoknál. Az önkéntesek kevésbé uralták a helyzetet, nekem nem mindig volt egyértelmű merre visz tovább a pálya. A monkeybar után következett egy utolsó meredek lefele szakasz, majd kiértünk a városba, ott a bender fogadott szerencsére fedett helyen, majd egymás mellett várt a twister és a beater (forgó majomlétra). Mire ideértem a délutánra beígért eső meg is érkezett, abban a helyzetben egyből indultam is a büntető felé. Ami egy kör lánccipelést és egy kör vödörcipelést jelentett, mindkét esetben férfi (!!) akadályokkal. A vödörcipeléssel ritkán van gondom, de itt vagy háromszor földhöz vágtam mire sikerült körbe érni. Régen szenvedtem meg ennyire egy cipelős akadályt. Közel volt a finish, de a célig még várt ránk néhány akadály és kb 500 m patakban, folyásiránnyal szemben való séta.

A patakból kiérve már az eső is alább hagyott, következett még egy kör vödörcipelés, egy negatív fal, Z fal, slip wall, multi és tűzugrás.

Az órám 1700 m pozitív szintemelkedést mért és 27 km-t, amibe benne van jópár penalty loop is. A verseny elején még nem voltam biztos benne, hogy valaha be fogok érni és valaha föl fogok mászni azon a rengeteg emelkedőn. Ugyanakkor nyilván ilyenkor benne van, ha már eljöttünk ilyen messzire, bármi áron, de végig megyek. Az utolsó néhány méteren legszívesebben elsüllyedtem volna, de persze jól esik nagyon a csapattársak bíztatása, még ha ez sokszor nem úgy tűnik és akkor nem úgy érzem J

Ennyire talán még nem szenvedtem meg beast-et, ugyanakkor semmiért nem cserélném el ezt az egészet. A verseny előtti és utáni hangulat, a csodálatos hegyek, a rengeteg spartanos ismerős, a magyar csapattal közös felvonulás és csoportkép – mind olyan élmények, melyek máshol nem él át az ember.