Lipno, Csehország: Ismét Trifectáztunk, idén már harmadjára

Még egy Trifecta hétvége? Persze, mennyünk! (nevezéskor jó ötletnek tűnt...)

Ez volt a harmadik Trifecta hétvégém, 2018-ra az utolsó. Vegyes érzések fogtam el a dátum közeledtével. Nem vártam, mert tudtam, mire számítsak, tudtam, milyen érzés vasárnap a második versenyen rajthoz állni, mikor már egyetlen porcikád sem kíván megmozdulni. Ugyanakkor vártam is, mert a beharangozó képekből már sejteni lehetett, hogy páratlan környezetben futhatunk és kíváncsi voltam, ez miben lesz más, mint a többi.

A szállással hatalmas mázlink volt. Az ajtón kilépve szinte már a pályán találtuk magunkat, ha pedig kb. 20-at léptünk, már a fesztivál területre érkeztünk. Azt hiszem, mondanom sem kell milyen érzés volt egy-egy verseny után szépen hazasétálni és FORRÓ vízzel zuhanyozni, majd átöltözve, szárazan indulni a következőn. Igazi őszi időjárás fogadott minket, vasárnapra már eléggé lehűét a levegő, hideg, esős, szeles idő volt. Néha úgy éreztem, hogy az időjárás is egy leküzdendő akadály és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy mennyire hideg van. Nagy eső nem volt szerencsére, néha kicsit csepergett, de semmi több.

Szombaton a beast-tel kezdtünk. Próbáltam beleadni minden tőlem telhetőt. Kellemes pálya volt, sok emelkedővel, de ezek nem voltak vészesen meredekek. Fölfele nem nagyon tudtam futni, de a lefeléket mindig meghajtottam, sikerült is előzni pár embert. Ért néhány kellemetlen meglepetés a verseny során. A zsákfelhúzással eddig még soha nem volt gondom, nem is értettem ott miért burpeeznek az emberek, most viszont alig tudtam megmozdítani. Kicsit nyugtatott, hogy tényleg nagyon kevés nőnek sikerült felhúznia, ugyanakkor bosszantott, hogy most ennyit gyengültem volna vagy a zsák lett ilyen nehéz. (Másnap kiderült, hogy az utóbbi, ugyanis a superre már könnyítettek rajta) Voltak cipelős feladatok, úszás, multi és egy extra meglepetés akadály. Aki követi a Cseh Spartan oldalt, bizonyára látta, hogy van egy hatalmas körkörös kilátó a pálya területén, ami jelen esetben egy leküzdendő akadályként magasodott előttünk. Sejtettem, hogy megéri a rengeteg lépcsőfok és nem is csalódtam egy percig sem.

Csodálatos kilátás nyílt az egész tórendszerre és a hegyekre, tudtam volna még gyönyörködni benne, de sajnos ilyenekre nem volt idő. Egy idős külföldi nénike kérdezte is, hogy hova sietünk ennyire. Sok turista nem igazán értette mi a francért szaladgálunk egy számmal a fejünkön, ráadásul ilyen időbe egy szál pólóban. Néha vicces volt látni az értetlen tekintetüket. Ahogy az akadályról leértünk - hosszas körözés után - egyből ott várt a multi, ami a nyirkos időnek és a köteleknek köszönhetően sajnos egyszer sem sikerült. Itt egy normális burpeező helyet is kihívás volt találni, ugyanis a burpee zóna igen nagy népszerűségnek örvendett ennél az akadálynál. Ezután következett egy hosszabb futható rész, ami nekem kimondottan tetszett, csak a fák kiálló gyökerein kellett manőverezni. Az utolsó 1 km-re igencsak besűrűsödtek a büntető burpeek. Itt várt ránk a tó, amit át kellett úszni, majd egyből egy slip wall, kötélmászás és már a fesztiválterületen az olympus, pár méterrel arrébb pedig a twister. A közepéig egészen jól sikerült elmenni, de aztán elfáradt nagyon a kezem és elengedtem magam. Az akadály nehézsége talán abban rejlik, hogy mindig az utolsó 1000-500 méterre kerül. Nem azt akarom ezzel mondani, hogyha a közepén lenne tutibiztos, hogy meg tudnám csinálni, de arra nagy esélyt érzek, hogy kipihenten, frissen végig tudnék menni rajta, viszont 10-20 km után, fáradt izmokkal ez eddig nem igazán ment.

Másnap még hidegebb volt, meleg cuccal persze nem készültem, úgyhogy vacogva vártam a rajtot. Próbáltam előre állni és elől maradni egy ideig, de nem sokáig bírtam. Nagyjából ugyanazok az akadályok nem mentek, mint a beasten, beleértve sajnos a memória tesztet is, valahogy az utolsó betűt sikerült mindkétszer rosszul megjegyezni. A superen még próbáltam minél többet futni, le is szívott rendesen.

13:20 körül értem célba és 14:30-kor volt a sprint rajtom. Itt hihetetlen jól jött a közeli szállás. Az egy óra is elég volt arra, hogy fölmenjünk kicsit enni, pihenni és száraz ruhára váltani. Fáradt voltam. Testileg és mentálisan is. Nem akartam kimozdulni a meleg szobából, nem akartam megmozdulni, futni pedig az ég világon semmi kedvem nem volt, ráadásul majd halálra fagytam. Egy pillanatra még az is bevillant a fejembe, hogy én nem indulok el, ennyire talán még soha nem esett rosszul rajhoz állni. Még az ultrán sem éreztem hasonlót. Legszívesebben elsírtam volna magam de csak miután bebújtam a meleg takaró alá. Nem lehetett könnyű akkor elviselni, úgyhogy nagyon hálás vagyok a támogatásért, amit kaptam.

Persze aztán elindultam, gondoltam majd akkor sétálok, eleinte így is volt, aztán megszállt valamiféle erő és futottam. Nem mondom, hogy jól esett, inkább csak az hajtott, hogy minél hamarabb célba érjek és pihenhessek, de még így is sikerült elég sok embert megelőzni.

A célvonalba a tavon át vezetett az út, itt csak max derékig kellett a vízbe menni. Ennyire talán még soha nem vártam, hogy vizes legyek. Hatalmas megkönnyebbülés volt beérni a célba és átvenni a háromszoros Trifecta érmet. Ekkor már nem éreztem azt a fáradtságot, amit a rajtnál, itt már felváltotta az a boldogság, amit az érem átvételekor éreztem, de azt hiszem ezt az érzést mindannyian nagyon jól ismerjük, akik újra és újra rajthoz állunk.

Összességében így sikerült a három verseny:

• Beast: 22,3 km 4:29 open women: 56/687
• Super: 15 km 3:29 open women: 78/431
• Sprint: 7,91 km 2:10 open women: 160/840