Ismét Trifecta hétvége, ezúttal Brassópojánában

Bevallom, a szlovák hétvége után nem igazán vártam a következőt. 3 hét telt el a kettő között és volt olyan sebem ami még be sem gyógyult rendesen. Hazudnék, ha azt mondanám, jól esik másnap is rajthoz állni, főleg ha az első versenyen már beleadsz mindent és így egyre csökken az energia a többire. Itt más volt a sorrend, mint általában szokott, először volt a sprint, után a super és vasárnapra maradt a beast. Kíváncsi voltam milyen lesz így, az volt a terv, hogy majd a sprintet jól meghajtom, hátha nem vesz ki annyi energiát mintha egy beast lenne az első. Az lett ennek az eredménye, hogy a saját korosztályomba (18-24 évesek) 1:48-as idővel 4 perccel maradtam le a 3. helyezettől. Így utólag persze könnyű mondani, hogy simán behozhattam volna, dehát ott a fene gondolt ilyesmire. Engem nagyon meglepett, hogy ebben a korosztályban ennyire kevés nő indult (sprinten 6, superen 4 és beasten 1-erről majd később).

Nagyon tetszett a pálya, ennek egyik oka az akadályok sorrendje. Szlovákiában az utolsó pár méterre aránytalanul sokmindent bezsúfoltak, ráadásul a szivatósabb fajtákból...dárda, köteles multi és társaik. Magyarul kellett még energiát tartalékolni néhány burpeere.

Itt a twister volt a mumus a végén, ami nekem egyszer sem ment. Addigra már annyira elfáradt a kezem, hogy egyszerűen fájt megfogni a csöveket és megtartani magam. Pedig a superen majdnem sikerült, pár fogás kellett volna, de az alkarom meg a tenyerem nem bírta tovább. Ezen kívül még a dárda dobás volt, ami egyszer sem sikerült, a többi akadály már egészen jól megy.

Szintemelkedésben nem volt hiány, a meredek emelkedőkért csodálatos kilátás tökéletesen kárpótolt. Néha jó volt kicsit megállni és csak gyönyörködni a hegyekben.

Ami nekem szintén nagyon nagyon pozitív volt, az az önkéntesek munkája. Rengeteg magyar önkéntessel találkozhattunk és mindig akadt egy-két kedves, biztató szavuk. Jól esett, hogy sokan a második versenyen vagy másnap már ismerősként üdvözöltek.

A vasárnapi beasten már nagyon fájt minden lépés, de az akadályok egészen jól mentek. A dárda kivételével talán csak az egyik egyensúly nem sikerült. Ez a verseny viszont örökké emlékezetes marad. Nem mentem túl jó időt..fáradt voltam, álmos kicsit, sokat kellett patakban menni, ahol dekoncentráltnak éreztem magam és jobbnak láttam inkább szép, nyugdíjas tempóban lépkedni a nedves köveken. Ennek ellenére mégis nyertem. A tapasztalaton és az élményen kívül egy arany érmet. Hihetetlen, mi? Én se akartam elhinni. Az eredményjelző táblán ott volt a nevem, mivel a saját korosztályomban egyedüli lányként indultam. Még poénkodtunk is ezzel a többiekkel.

Aztán, ahogy a színpad környékén álltunk, mintha a nevemet hallottam volna, de az az igazság nem fordult meg a fejemben, hogy ilyen esetben is van díjazás, pedig volt. Felállhattam a dobogóra a magyar zászlóval és egy arany érmet akasztottak a nyakamba. Aztán még egy csapatkép is készült. Nagyon felemelő érzés volt a magyar spartan legjobbjaival együtt fotózkodni és hogy olyan emberektől kaptam gratulációt, akikre felnézek.

Tisztába vagyok vele, hogy szerencsém volt, de azt gondolom, hogy ez a bizonyítéka annak, hogy tényleg nincs lehetetlen és persze értelmet nyer a "jókor lenni jó helyen" elv. Ezt az egészet egy hatalmas adag motivációnak fogom fel, hogy a dobogó nem is olyan távoli cél és nem elérhetetlen.

Ezen a versenyen éreztem igazán először, hogy a spartan közösség tagja lehetek. Jó volt néhány ismerős arcot látni a pesti edzésekről, futásokról és a verseny közben megismert sporttársakkal megvitatni a tapasztalatokat

Képek forrása: Spartan Race Romania Facebook