Krynica 2019

50, 5 km, 3235 m szintemelkedés, 63 akadály

Amikor 2018-ban beneveztem az Ultra Beast-re még nem igazán tudtam mire vállalkozok. Kellőképp izgultam is előtte, hiszen nem volt túl sok szint a lábamban. (spoiler:)) Sikerült teljesíteni és az egyik legjobb versenyélményemként emlékszek rá vissza, így nem is volt kérdés, hogy idén is benevezek az Ultrára. Illetve egy ok, amiért mégis kérdéses volt, hogy április környékén, mikor neveztem, még szinte vállig gipszelt karral ütögettem a billentyűket.

Előre megkaptuk a szintidőket, ami jóval megengedőbb volt mint előző évben, ráadásul a pálya szintemelkedését és a frissítőpontok helyét is megtudtuk verseny előtti napokban. Az eredeti terv szerint egyszer érintettük volna a depót (egy sátor, ahova a verseny előtt bepakolhattunk cuccokat és ott áthaladva pihenhettünk, frissíthettünk - bővebben az akadálykisokosban), de a verseny előtti esti eligazításon azzal leptek meg minket, hogy háromszor is áthaladhatunk a sátron. Már lélekben felkészítettem magam, az egy alkalomra, így kissé megzavart ez a változás, szerintem fölösleges volt az utolsó pillanatban így alakítani.

A szintidőket illetően az első 28 km-re, 1500 m szinttel kaptunk 7,5 órát, 43 km-en, 2930 m-el 13 óra volt a cut off time, a cél vonalon pedig 15 órán belül kellett áthaladni. A korábbi évhez képest ez jelentősen kedvezőbb időt jelentett, így a teljesítésen nem aggódtam.

Reggel 5-kor csörgött az óra, nem esett jól felkelni, fáztam és izgultam. Nem értettem, minek kell ez nekem és mikor arra gondoltam, hogy azon a rohadt meredek hegyen kell majd felfele futnom, legszívesebben vissza fordultam volna. Aztán ahogy összefutottam ismerősökkel, gyűltek az emberek, sorakoztunk a rajtvonalnál, szépen lassan átjárt az ultra hangulata és nekivágtunk a fél napos útnak.

Első körben a 28 km teljesítése lebegett a gondolataimban, ha az első depóba beérek, látom, hogy haladok és az alapján tudok majd előre saccolni. 5, max 6 órát jósoltam magamnak az első körre, ezzel szemben 4:33 körül sikerült beérni. Jól ment a futás, szépen sorban jöttek az akadályok, igyekeztem okosan frissíteni, nagyjából óránként ettem valamit, nem megvárva még eléhezek, így nagyjából folyamatosan volt energiám. Emellett folyamatosan ittam iso-s, bcaa-s, glutaminos vizet. A frissítőpontok kínálata is bővebb volt, mint általában, tudtunk ott is falatozni magvakat, aszalt gyümölcsöket és sót. 15 km-ig szinte repült az idő, bár fura volt bele gondolni, hogy még 10 km van hátra a táv feléig. Kezdtem belelendülni és élvezni a futást. Szebb időnk nem is lehetett volna és időnként elfogott az érzés, hogy nem lennék sehol máshol szívesebben. 22 km-nél érkeztünk el a kilátóhoz, amit nagyon vártam. Lipnoban mentünk már hasonló szerkezeten és nem kérdés, hogy a kilátás minden egyes lépcsőfokot megért. Sajnos sok idő nem maradt gyönyörködni a hegyekben, de ez is egy olyan pillanat volt, ami választ ad arra, hogy mit is keresek ott. A depó előtti szakaszon már egyre több szurkolóval találkoztunk, nagyon jó volt magyar szavakat hallani. Ahogy beértem a sátorba zsákot töltöttem, falatoztam picit, lábat masszíroztam és már el is szaladt 20 perc, úgyhogy indultam tovább. A depó bejáratához a kötélmászáson keresztül vezetett az út, kifele menet pedig dárda, majd zsákfelhúzás várt. Ugyanígy mind a három körön, amikor áthaladtunk itt. Ráadásul a pályán várt ránk még egy dárda dobás, így összesen négyszer kellett volna eltalálni a szalmabálát...mondanom sem kell, hogy ez kapásból 120 burpeet jelentett nekem. Az első kör után várt ismét egy kötélmászás, ezúttal vizes árokból kellett felkapaszkodni. Korábban csak képen láttam ilyet, kíváncsi voltam, megy-e, szerencsére jól tapadt a kötél és így is sikerült felmászni. Innen indultunk tovább felfele a hegyre. Nem jegyeztem meg részletesen a szintrajzot, de azt tudtam, hogy a második körön rengeteg emelkedő vár. Naivan azt hittem, hogy éppen azon sétálunk, de kiábrándítottak, hogy lesz még bőven, ne örüljek annyira. A homokzsákokat is kétszer kellett megsétáltatnunk, mindkétszer egy kb. 1 km-es körön, hegynek fel, majd le. Apró, pici lépésekkel haladtam előre, arra koncentráltam, hogy ne álljak meg inkább haladjak lassan, de folyamatosan. Az emelkedők után kénytelenek voltak néhány lejtővel is megajándékozni, így néha futhattunk egy jót. 40 km-ig egészen kellemesen telt az idő és gyorsan. Már majdnem elkezdtem magamban sajnálkozni, hogy milyen hamar vége lesz útnak. (nyugi, nem lett). A második depóban nem töltöttem sok időt, gyors mosdó, pár falat mag és irány a dárda burpee zónája. A hercules hoist után, most a Z fal irányába vitt a pálya, onnan pedig a multin át irány a harmadik kör. A multin sem kegyelmeztek: gyűrű,gyűrű,gyűrű,kötél,gyűrű,kötél,gyűrű,kötél,gyűrű,gyűrű,fal. Valahogy így nézett ki. Két kötélen még sikerült átlendülni, de a harmadik után a gyűrű már túl magasnak bizonyult nekem. Reménykedtem, hogy ezek után, már mérsékeltebben fogunk felfelé vánszorogni. Téves volt a gondolat. Találtak még felfelé vezető ösvényt, így nem szenvedtünk hiányt szintemelkedésben a 3. körben sem. Tényleg nem gondoltam, hogy még van feljebb, de volt. A lefelé futás sem ment már olyan könnyen, dörzsölt a cipőm, fájt a lábam. Nagyon megörültem, mikor a patak felé vitt az ösvény, de nem akartam hinni a szememnek, amikor feltűntek a fehéren magasló vödör tornyok. Bevezették a zárt vödröket - ezért az új szabály, hogy bárhogy lehet fogni. Nagyon fájt az a kör, minden értelemben. Nem álltam messze attól, hogy elsírjam magam. Innen már tényleg közel volt a patak, nemtudom mennyit sétáltunk benne, de jól esett a hideg. Gondoskodtak róla, hogy véletlen se maradjunk túl szárazon, a patakban várt még egy dunk wall, majd szöges drót. A vízből kimászva egy újabb kötélmászás, dárda, Z fal, multi kör után befutottam a célba. Megkönnyebbülve, büszkén, hulla fáradtan.

11:41 alatt sikerült beérni, ami több, mint 1 órával jobb a tavalyi időmnél. Ezzel elégedett vagyok,

bár eleinte elhittem, hogy lehet ez jobb is. Leginkább annak örülök, hogy komolyabb holtpont és sérülés nélkül sikerült és bizonyos részeket nagyon nagyon élveztem. A verseny hangulatáról egy külön cikket is érdemes lenne írni. Felemelő érzés amikor összefutsz valakivel, akivel mondjuk több hónapja egy hasonló versenyen találkoztál, vagy hogy a magyarokkal kölcsönösen buzdítjátok egymást. A magyar szurkolótáborról nem is beszélve.

Jövőre találkozunk, remélhetőleg a javuló tendencia legalább így folytatódik :)

Képek forrása: Spartan Race Poland