Az első Trifecta hétvégém Kubinska Holan

Első nap

Ez volt az első Trifecta hétvégém. A helyszín nem volt ismeretlen, hiszen tavaly már megjártuk Kubinskát. Akkor elképedve néztük a Trifectásokat, "jézusom, ezek nem normálisak...3 verseny 2 nap alatt", erre tessék, most mi is arra készültünk, hogy egy rakás éremmel a nyakunkban térjünk haza, miután meghódítottuk a hegyet (többször is).

Biztosra mentünk, már éjjel elindultunk, tanulva a korábbi hibákból, ennek köszönhetően még maradt néhány óránk a verseny előtt kipihenni az út fáradalmait. Szeretem, ha van idő szétnézni és lelkileg is ráhangolódni a versenyre.

Nagyon vártam már, hogy a színes füstön áttörve neki vágjunk a hegynek. Első napra tették a legnehezebbet, a beastet. Legelőre álltunk. Várgesztesen sokáig a nők közül legelöl futottam a saját futamomban, itt is ez volt a cél. Eleinte egy cseh lánnyal haladtunk fej-fej mellett, később egy szlovák lány került elém, de később sikerült őt is lehagynom. A hegynek fölfele futás nehezen ment, több volt a séta, de ennek ellenére egészen jónak éreztem a tempómat.

Az első komolyabb akadály a kötél volt. Sikerült felmászni, mind a három versenyen. Azért vagyok erre büszke, mert nem volt könnyű. Van egy, már aránylag begyakorolt technikám, ennek ellenére fáradtan rohadt nehéz felhúzni magamat. Minden egyes centiért megszenvedtem, főleg harmadjára. Addigra már nagyon elegem volt a burpeekből, úgyhogy inkább felküzdöttem magam. A következő, ami nálam az egyik mumus, az olympus volt. Edzésen sikerült, de a korábbi versenyen nem, így kicsit tartottam tőle. Mire ideértem már esett az eső, a fal sem maradt szárazon. Lehet, hogy ettől kicsit megijedtem és hamarabb elengedtem a dolgot, mint kellett volna, de tény, hogy nagyon csúszott. Mentségemre szóljon, hogy utána mindkétszer sikerült. Nem maradhatott ki a jó kis úszás sem. Kb 15-20 méter egy 10-12 fokos víztározóban. Lehet, hogy nem hangzik jól, hogy úszni kell egy verseny közben, majd a vizes cuccba futni tovább, de szerintem ez a tény könnyen feledhető. A majomlétráról szintén lecsúsztam, de másnap sikerült. Volt gyűrűs köteles multi, itt nekem nagyon távol voltak a karikák, meg már nem sok erőt éreztem a karjaimban, lecsúsztam, ahogy a legújabb mozgó rúdról is. Mind a három versenyen. A dárda még mindig nem megy be. Ezt a 3 akadályt az utolsó 1 km-re rakták. Itt nagyon rosszul esett háromszor burpeezni. Sajnos hiába megy mondjuk az első 20 km jó tempóba, kevés hibával, a végén nagyon el lehet csúszni. 1 hiba, 30 burpee, minusz sok sok perc. Legalábbis nekem ilyenkor már nagyon nehezen mennek a fekvők és csak úgy zabálják az értékes másodperceket.

A beasten és a superen volt memória teszt (egy betűkből és számokból álló kódot kell megjegyezni, amit a BIB szám utolsó két számjegye alapján lehet leolvasni). Ez is megmaradt mindkétszer, sikerült fejben tartani.

Kifutottam magam. 5:09-es idővel 360 nőből 39.

Nagyon jó és nagyon kemény verseny volt, csodaszép kilátással. (a magasság legfőbb előnye) Nem adták könnyen az érmet, jól összerakták a pályákat és sikerült némi nehézséget vinni egy-két akadályba. (pl. a szögesdrótnál a szokásos vízszintes kúszás helyett hegynek felfele kellett dagonyázva kúszni) Nem véletlen, hogy nem volt túl nagy tömeg a rajtnál.

Második nap

Reggel 6-kor csörgött az óra.

Van az az érzés, amikor másnaposan felkelsz, és úgy érzed, mintha éjjel valami nagy balhéból keveredtél volna haza, ahol kaptál te is egy két pofont. Valahogy így éreztem magam vasárnap reggel. Még megfordulni is fájt, hát még felkelni.

Megérkeztünk a fesztiválterületre. Mondanám, hogy volt időnk bőven rákészülni, hangolódni, de sajnos kicsit benéztem a navigációt, így éppenhogy a mosdóra el tudtam szaladni és irány melegíteni. Pontosabban valamit kezdeni magammal, hogy ne szenvedjek annyira minden egyes lépésnél.

9:00-kor elrajtolt a futam. Itt már nem álltam az első sorba, nem vártam a színes füstöt, nem volt kedvem felmászni a hegyre, pedig sajnos fel kellett, nem is egyszer. Lényegében ugyanaz volt a pálya, mint a beast-en, csak a hegy tetejéből lecsíptek néhány km-t.

Az elején próbálkoztam valami futáshoz hasonló mozdulatsort imitálni, nem tartott sokáig. Maradt a séta. Felfelé menetben a combom húzódott, lefelé a lábujjamon a ledörzsölt bőr helye fájt, ahogy a vizes cipőhöz nyomódott. Az akadályok egészen jól sikerültek. Megfordult a fejemben, hogy ha már gyorsasági rekordot nem fogok dönteni, jó lenne egy olyan verseny, ahol hiba nélkül végig megyek. Ez egyelőre megmarad jövőbeni célkitűzésnek. Az Olympus és a majomlétra szinte simán sikerültek. Ennyit jelent a száraz idő. A két multi és a dárda továbbra is gyakorlásra szorulnak.

A nyugdíjas túraklubhoz hasonló tempó ellenére 4 óra alatt sikerült teljesíteni a 14 km-t, ami egy gyenge középmezőnyhöz volt elég. Fájdalmas volt, és a tudat, hogy két óra múlva újra rajthoz állhatunk, nem igazán enyhített sokat.

A sprinten már nagyobb volt a tömeg. A cipők tisztaságáról és a közös bemelegítésen tanúsított aktivitás szintjéről hamar meg lehetett állapítani kik a Trifectások (meg egyébként a kék és lila karszalagokról is, de az messziről nem látszik annyira).

Eggyel megnyugtatóbb volt, mikor karszalag nélküliek hagytak le, azt nem is bántam annyira, de sajnos itt (is) tudatosult bennem, hogy van még hova fejlődni, nem keveset. Ugyanakkor pozitív volt, hogy az első néhány lelkes km után nem kevés sima karszalagos harcost sikerült magunk mögött hagyni. Tudom, hogy nagyon sokan nem is figyelik ezt, de én ezt inkább versenyként élem meg és fontos, hogy hanyadik leszek.

A sprinten történt valami. Amikor már éreztem, hogy közeledünk a végéhez - legalábbis nagyon szerettem volna, hogy így legyen - úgy éreztem, nekem futni kell. Lefelé menetben rágyorsítottam, amennyire csak tudtam és nagyon jól esett. Futás közbe elfogott az a bizonyos flow élmény, amikor azt érzem, hogy most ez így nagyon jó és ezért a pillanatért megérte. Ebben közre játszott, hogy tudtam, mindjárt itt a vége, hogy gyönyörű időnk lett végül, hogy egy ilyen csodálatos helyen futhatok fent a hegyen, és hogy egy ilyen fantasztikus közösség tagja lehetek.